"Olyan vagyok, mint egy távoli csillag: magányos, és lakatlan." /Galgóczi Erzsébet/

Megint csend van. Túl nagy a csend. A gondolataim megőrjítenek. Nem akarok gondolkodni, már nem akarok mást csak aludni!  Egyedül vagyok, teljesen egyedül. Mintha minden, és mindenki eltűnt volna mellőlem. Nem bírom tovább! Nem akarok egyedül lenni! Haldoklik a lelkem, és az épp elmém. Heh! Azt mondják: Épp testben, épp lélek. Csak az a gond, hogy én már épp csak élek.
Belefáradtam a világ képmutatásába.  Csak azért nem végzek magammal, mert aggódom a szüleimért. A barátaimért nem igazán... Ők könnyen tovább lépnének, nekik nem igazán hiányoznék. Eléggé rossz erre ráébredni, de így van. Mondjuk, anyámék is hamar tovább lépnének.
Hmm... Talán, az a vékonyka fénysugár, amit léleknek hívnak fogja csak meg a pengét tartó kezem? Nem tudom. Nem tudom, ám azt igen, hogy idegileg kezdek kikészülni. Ez úgysem érdekel senkit. Ideje visszahúznom a hamis öröm maszkját, és tovább játszani azt a komédiát, amit életnek neveznek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.