"A viszály nem addig tart,amíg győzöl vagy vesztesz, hanem addig, míg ki nem lépsz belőle." /Müller Péter/

Igazából, én már régen túlléptem rajta, de azért gondoltam leírom, hátha érdekel valakit.
Tavaly S. Alexandra lakótársnőm meglopott. Ám ő nem vette figyelembe, hogy nem csak az igazolvány matricámat (s valószínűleg némi pénzt) vett el tőlem, hanem az iránta érzett bizalmamat is. Talán nem is érdekelte, hiszen menekülni próbált a saját problémái elől. Nem számított neki mit is rombol le, vagy kibe tapos bele. Nem bocsátottam meg neki, elvégre közel másfél évig mindenkinek hazudott, s ezzel bennem is mély sebet ejtett. Nem hinném, hogy valaha is megbocsátok neki, s nem azért, mert megkárosított. Nem, azt könnyű elfeledni, de gusztustalannak tartom, hogy valaki a saját gyerekét használja kifogásnak és mentségnek. Szánalmas és undorító.
Mikor ez az egész kibukott egyszerre vesztett el több barátot is. Remélem egy napon ráébred arra, mik is a korábbi tetteinek az igazi súlya.

"Olyan vagyok, mint egy távoli csillag: magányos, és lakatlan." /Galgóczi Erzsébet/

Megint csend van. Túl nagy a csend. A gondolataim megőrjítenek. Nem akarok gondolkodni, már nem akarok mást csak aludni!  Egyedül vagyok, teljesen egyedül. Mintha minden, és mindenki eltűnt volna mellőlem. Nem bírom tovább! Nem akarok egyedül lenni! Haldoklik a lelkem, és az épp elmém. Heh! Azt mondják: Épp testben, épp lélek. Csak az a gond, hogy én már épp csak élek.
Belefáradtam a világ képmutatásába.  Csak azért nem végzek magammal, mert aggódom a szüleimért. A barátaimért nem igazán... Ők könnyen tovább lépnének, nekik nem igazán hiányoznék. Eléggé rossz erre ráébredni, de így van. Mondjuk, anyámék is hamar tovább lépnének.
Hmm... Talán, az a vékonyka fénysugár, amit léleknek hívnak fogja csak meg a pengét tartó kezem? Nem tudom. Nem tudom, ám azt igen, hogy idegileg kezdek kikészülni. Ez úgysem érdekel senkit. Ideje visszahúznom a hamis öröm maszkját, és tovább játszani azt a komédiát, amit életnek neveznek.

"Egy napon felébredtem, és észrevettem, hogy hiányzik.
Ez a legnyomorultabb érzés. Mikor hiányzik valaki." /Márai Sándor/

Ő Mr.Sexy. Iszonyúan jól néz ki a vállig érő fekete hajával, melybe a belevegyülő ősz hajszálak külön izgatóak. Ahogy a tekintete az értelemtől csillog a szemüvege mögött, a borostás arca, az enyhén rekedtes baritonja... Mint egy-egy apró afrodiziákum csepp úgy hatnak rám. Már kicsitkezd pocakot ereszteni, ám nem érdekel, a teste arányos, csábító. Még mindig túlzott hatással van rám. Ez a nap, amit a közelében tölthettem megöl, és feltámaszt, csakhogy újra kivégezzen.

Nézhetem Őt. Csodálhatom, s gyönyörködhetek benne, azonban Ő sohasem fog másként tekinteni rám. Reménytelen, értelmetlen, s érthetetlen minden érzésem irányába.

Kicsit furcsa ennyi idő után újra írni ide, de muszáj felszabadítanom a lelkem egy újabb darabját.

Nem régiben egy nálam két évvel fiatalabb srác kezdett udvarolni nekem. Ezzel még nem is lenne gond. Azzal sem, hogy nem igazán az esetem (mindig az idősebb, hosszú hajú pasik jöttek be), hisz elképesztően rendes. Viszont a személyisége nagyon hasonlít az egyik volt tanároméra, akiért négy éven keresztül odavoltam, és itt nem csak a szaktudására gondolok.
Tiszteltem Őt, talán az akkori kamasz érzelmekkel szerettem is. Egy évig szinte nem is találkoztunk. Most viszont gyakorlaton vagyok a régi iskolámban. Nem tudom elkerülni Őt. Az érzéseim a régiekhez hasonló intenzitással lobbannak fel, akárhányszor meglátom Őt. Lassan félek gyakorlatra menni. Pontosabban magamtól félek. Nem merek lépni fel, mivel esélyem sincs nála, mégis... Ha elszólnám magam előtte, s nyíltan elutasítana, abba belepusztulnék.
Ostoba mód belementem egy randiba a Hozzá stílusban olyannyira hasonló sráccal. Félek pusztán kihasználom ennek a fiúnak a kedvességét, s nem akarom összetörni a lelkének tisztaságát. Tudom, hogy nincs helyes döntés, hiszen a hibát én követtem el, mégis már most mardos a bűntudat.

Sokan csak ostobaságnak gondolják ezeket a sorokat. Hányszor forgattam a szemeim hasonló szövegek láttán! Talán csak az a különbség, hogy én már nem ostoba kamasz vagyok, aki álmodozik a szerelemről. Lehet az a legnagyobb hibám, hogy nemhiszek a szerelemben, hisz a szerelem nem más, mint a hormonok, feromonok, s a vágy szülte képek összessége.

Sajnos mostanában a sok stressz (munka, gyakorlat, egyetem) ismét elkezdett csábítani a cigaretta. Jó egy éve leszoktam róla, de mostanába szinte remeg a kezem, csak egy szálért is. Meg fogok őrülni a saját elcseszett gondolataimtól. Kezdek kicsit összomlani.
Azt hiszem jobb lesz, ha most visszamegyek tanulni, legalább addig sem gondolkodom. Arra ott az egész éjszaka. Lassan úgysem alszok már többet egy-két óránál.

Nos, úgy döntöttem felnézek ide. Nem igazán van mit leírnom. Semmi eget, s földet feldúló orkán nem volt az elmúlt hónapban. Sajnos ez úgyis csak vihar előtti csend.

Na, de a lényeg. Nem tudom ki olvassa, ki nem, de ismeri valaki a slash szót? Vagy mondjam, hogy yaoi? BL? Mind ugyan azt jelenti. Homoerotikus tartalmú művet. Ez miért is fontos? Igazából ezzel foglalkozom a legtöbbet. Homoszexuális tartalmú írásokat alkotok. A környezetemben nem egy ember távolodott el tőlem emiatt, bár ez már fel sem tűnt. Kiskoromban megszoktam a magányt. Nem számít hány ember vesz körül, attól még az ember lehet magányos. A kiközösítettek könnyen menekülnek el a saját világukba. Talán velem is ez történt. Egy vékony pengén táncolok a valóság, s az elmém szülte világok határán. Szinte menekülök az elől, ami a világban van. Szerepjáték, történet írás, dalszöveg szerzés, zene hallgatás... Csak egyre mélyebbre merülök a privát mocsaramban.
Mostanában még a cigire is visszaszoktam. Marja a tüdőm, de néha kell. Zugdohányzom. A röhej csak az, hogy nincs ki elől elbújnom. Lehet, magam próbálom átverni ezzel. Hmm... Esetleg a vizsgaidőszak mehetett az agyamra, vagy a koffeinizmusom, vagy az egyedül töltött idő. Túl sok bizonytalan pont van az életemben. Amiben tegnap még biztos voltam, holnapra rossz kártyavárként omlik össze maga alá temetve engem is.

Nem is olyan régen közölték velem, hogy érzéketlen vagyok, mivel nem sírok. Az emberek képtelenek meglátni a másik belső könnyeit, melyek a lelkében hullanak.
Tényleg ennyire nehéz lenne másokat megismerni? Miért sajnáljuk rá az energiánkat?
Azok az emberek, akiket barátnak merek nevezni néha látják azokat az ezüstfényű gyöngyöket, amiket értük ejtek. Nagy ritkán veszik csak észre, de nem szólnak. Nincs mit mondaniuk. Az emberi kapcsolatok végletesen ellaposodtak, s ennek oka előttem egy komoly rejtély. Egy napon talán rájövök, mi is áll a növekvő sivárság hátterében.

Megnyitottam ezt a blogot, habár nem is értem, minek. Sohasem voltam oda a naplókért, nem hinném, hogy az elektronoika változtat ezen, de majd meglátjuk. A blogolást sem nagyon értettem meg. Majd írok ide, ha olyan kedvem lesz, mostanában úgy is csapongok. Nem fogom túlzásba vinni, és nem is giccselem túl a blogom. Ha meg mégis, akkor ez van. Tényleg csak az én mocskaimmal fogom teleszemetelni. Akinek nem tetszik, elfordul, vagy tovább megy, nem igazán hat meg. A saját kedvemért kezdtem el, így nem igazán adok mások véleményére.

Na már most, ha valaha is ejtettek pofára, bujdosnod kellett saját magad elől, vagy csak szimplán undorodtál magadtól, akkor érdekelni fog az oldal, ha nem, akkor az életben meg nem érheted miről írok itt. Ma még nem kezdem el megosztani a saját szutykom, lelki nyomorom, egyenlőre csak figyelmezetetnék minden túl érzékeny lelkületű személyt, hogy ezentúl messzire kerülje el a blogom.

További szépnapot!